„Én ezt egyszer már biztos, hogy átéltem!”

Szerző: Diákszemmel

Bizonyára mindenki számára ismerős az az érzés, mikor egy szituációba csöppenve meg van róla győződve, hogy ez egyszer már megtörtént. De hogy mégis mikor, és még inkább hogyan, az az ismeretlenség homályába vész. A Deja Vu-ról van szó, amit szinte minden ember átélt már legalább egyszer, és talán mondhatjuk, hogy az egyik legrejtélyesebb jelenség egy ember életében, bármennyire is egyértelműnek tűnik adott szituációban.

Maga a kifejezés egy Arnaud nevű francia orvos nevéhez fűződik, aki az „emlékezetcsalódás” helyett próbált megalkotni egy könnyebb megfogalmazást. Magyarul talán úgy lehetne megfogni a lényeget, mint ismerősség érzése emlék nyom nélkül, amibe beletartozik minden ilyen jellegű élmény, az érzékelés mikéntjétől függetlenül. Sajnos az a tapasztalat, hogy a deja vu a kutatókat is kimondottan bonyolult feladat elé állítja, és bár az évek során rengetegen próbálták megfejteni a jelenséget a tudomány és a hit kereszttüzében, általánosnak mondható konszenzus a mai napig nincs ez ügyben. A mai emlékezetpszichológia több ízben is próbálta már definiálni, de a munkájukat nehezíti, hogy a deja vu-t kísérletileg roppant nehéz és költséges előállítani, így a kutatók szinte csak az esettanulmányokra és saját szubjektumukra hagyatkozhatnak munkájuk során.

Hivatalos álláspont híján Nicholas Findler 1989-ben négy csoportra osztotta a legjellemzőbb deja vu elméleteket, és ennél a csoportosításnál semmi nem illusztrálja jobban, hogy mennyire sötétben tapogatózunk a jelenség ügyében.

Ezoterikus folyamat

A teoretikusok nem is olyan kis csoportja váltig állítja, hogy a deja vu valamifajta mágikus folyamat. Különleges erőket tulajdonítanak az egyénnek, és a magyarázatok között rendre előfordulnak olyan kifejezések, mint a telepátia, a reinkarnáció, a jelenés, vagy épp a kinyilatkoztatás. Bizonyára mind ismerünk olyan személyt, aki – ha csak viccből is – azt hangoztatja, hogy deja vu élménye tulajdonképpen az előző életéből felvillanó emlékkép, aminek a tapasztalatát most, a jelenben kamatoztathatja. Bár abszurdnak hangzik, de tényleg sokan vannak, akik ezen a vonalon gondolkodnak.

Az előhívás-fókuszú modell

Ez már egy csöppet racionálisabb megközelítés, mindenféle telepatikus elemet nélkülözve. Ennek a modellnek a lényege az ismerősség és a tapasztalat érzésére alapul, ami kvázi becsapja az agyat. Vegyünk egy egyszerű példát. Egy olyan környéken élünk, ahol a rengeteg a hangulatos, macskakövekkel borított szűk utcácska (győriek előnyben!), melyek jó részét, ha nem is napi, de heti szinten azért megjárjuk. Ennek következtében rengeteg kép él a fejünkben a macskaköves utcákról, és ez egyáltalán fel sem tűnik, nem tulajdonítunk neki jelentőséget, majd elvetődve egy idegen helyre, egy hasonló környéken sétálva könnyen deja vu érzésünk támadhat, mert bár sosem jártunk adott utcán, mégis rengeteg képet tudunk felidézni „róla”. Ez a tipikus nem tudom hova tenni érzést kelti az alanyban.

Major és Minor Deja Vu

Egy kutatópáros, Sno és Linszen különböző kritérium rendszerek szerint két csoportra osztották az általuk vizsgált alanyok deja vu érzéseit. Ez alapján ők elsőfokú (major) és másodfokú (minor) deja vu-ről beszélnek. A besorolások hogyanja és miértje kimondottan bonyolult, de a lényeg az, hogy a minor deja vu szerintük egyszerű emlékezeti hiba, amely nem patológiás természetű, gyorsan keletkezik és még gyorsabban el is múlik. Ezzel szemben a major deja vu hosszan tartó, tisztán patológiai jelenség, és olyan krónikus sérülteknél fordul elő, mint a temporális-, vagy halántéklebeny-sérült epilepsziásoknál.

A kettőspálya elmélet

Ez az elképzelés a neurológiai működést helyezi előtérbe, és a 19. és a 20. században ez számított a legnépszerűbb elképzelésnek a titok nyitjával kapcsolatban. A kettőspálya elmélet szerint akkor élünk át deja vu-t, mikor a különböző idegpályák továbbította szenzoros jelek nem egy időben érkeznek meg az agykéreg megfelelő területeire, így az agy kissé összezavarodik, és kettős élményként regisztrálja azt, ami valójában csak egyszer történt meg. Mivel a szenzoros jelek beérkeztének eltérése pár milliszekundumot tesz csak ki, az első esemény nem kódolódik teljesen az előtt, hogy megérkezne a második jel így olyan, mintha az első eseményről csak homályos emlékeink lennének. Ennek értelmében mikor a második esemény tudatosul bennünk, rögtön az az érzésünk támad, hogy ez már egyszer megtörtént, de hogy pontosan hol és mikor, az nem ugrik be, pedig tulajdonképpen ugyanarról az eseményről van szó.

Sokáig azt hitték, hogy ez a fajta kettős észlelés logikus módon a szemidegből eredeteztethető, ám Akira O’Connor és Chris Moulin tanulmánya, és esettanulmánya rácáfolt minderre 2006-ban. A két kutató egy férfiről számolt be kutatásában, aki annak ellenére élt át már többször is deja vu élményt, hogy születésétől fogva vak volt, és ennek alapján alvás közben sem jelentek meg a fejében álomképek, hallás és tapintás útján azonban ő is tapasztalta a különös élményt.

Muszáj megemlíteni O’Connor további elképzeléseit a jelenséggel kapcsolatban, melyeket épp Budapesten adott a nagyközönség tudtára 2016-ban. Új elmélete szerint a deja vu nem más, mint az agy önálló memóriaellenőrzése, egyfajta konfliktusmegoldás, amit egy kísérlettel tud alátámasztani.

Alanyaiknál mesterségesen idézték elő a deja vu érzést, mégpedig olyan módon, hogy olyan szavakat soroltak fel nekik, amelyek egy bizonyos fogalomhoz köthetőek (konkrétan párna, ágy, éjszakaalvás). Második körben, mikor az alanyok visszamondták a szavakat, rákérdeztek, hogy nem volt-e a szavak között s-betűvel kezdődő (mint sleep), és a legtöbben bár tudták, hogy nem volt ilyen, mégis automatikusan igennel válaszoltak, és már be is ütött a deja vu. A közben végzett fMRI vizsgálatok csak alátámasztották O’Connor elméletét, mivel a szituáció közepette a megszokottól eltérően az agy döntéshozatalokért felelős területei mutatták a legaktívabb működést, így talán valóban kijelenthető, hogy az agy hibajavítási funkciót végzett, míg tartott a deja vu.

Hogy tényleg O’Connornak van-e igaza, azt még talán korai lenne megválaszolni, de az egészen biztos, hogy a deja vu továbbra is komoly kihívás a kutatók számára, és az is elképzelhető, hogy ez a cikk sem több puszta találgatásnál, és az igazság valahol teljesen máshol leledzik.

Rugli Tamás

Hozzászólások

Szerző: Diákszemmel