Csak még egy lépést! – mert az élet a komfortzónán kívül kezdődik

Szerző: Balázs Zsófia

Kérdeztem, jön-e? Rámnézett és bólintott, mintha maga is érezte volna, hogy kell valami, ami kicsit kimozdítja a hétköznapokból. Valami, ami megtöri azt a monotonitást, amit a suli, munka, és a barátjával esténként fáradtan eltöltött, így sokszor már nem is igazán minőségi idő jelentett. A “hétköznapok szürkesége” – ahogy ő nevezte, már egy ilyen kiégés-közeli állapotba sodorta.
Normális, hogy ezt érzem, ilyen fiatalon?

Azt, hogy a napi kötelességek teljesítése után hazaesve épp csak az ágyba bedőlni volt kedve és ereje, elfogadta. Ez önmagában nem lett volna olyan furcsa a számára, ami a kérdést inkább felvetette benne, az nem más volt, mint a hétvége, a szünetek, szabadságok, az az idő, amivel egy fiatal sokszor szabadon gazdálkodhat, aminek minden perce olyan értékes.

Értékes? Az, hisz oly kevés van belőle, minden perce drága, mert bizony “fukarul mérik”. Emberi természetünkből eredő tulajdonság, hogy amiből kevés van, az mindig felértékelődik bennünk. És miután így felértékelődve a hasonló mivoltú dolgoknál értékesebbé vált, valami – szintén emberi létünkből fakadó – belső késztetéstől vezérelve szinte már kényszert érzünk arra, hogy azzá is tegyük, igazán értékessé!
Így gondolkodott, és mindeközben sodorták magával a mindennapok eseményei, hétvégente egy mozi erejéig azért megpróbált kiszakadni a hétköznapi nyüzsgésből, olykor futott egy kört a szigeti futópályán, majd forró kakaóval jutalmazta magát egy nagy kád vízbe ülve – ám egyszer sem érezte igazán azt, hogy kikapcsolódott. A film olykor túl unalmas volt ahhoz, hogy figyelmét egészen neki szentelje, máskor meg túl érdekes és elgondolkodtató – így egyből teret adott a párkapcsolatára vonatkozó következtetések levonásának, illetve az életen való további elmélkedésnek. A szigeti futópályán körülpillantva újra és újra emberi sorsok, történetek elevenedtek fel előtte, az előtte elfutónak épp olyan cipője volt, mint a volt barátjának, a padon ülő hajléktalan az élet igazságtalanságát vetette fel benne, és még a végére sem ért a tervezett futásnak, mikor már azon törte a fejét, hogy mi is illene igazán a sült kacsához, amit ebédre készít. Tulajdonképpen minden tökéletes, győzködte magát minden egyes alkalommal, mikor a futás után a villamosra felszállt. Mégsem hagyta teljesen nyugodni az érzés, hogy a szürke hétköznapokat követő látszólagos kikapcsolódás ellenére egyre fáradtabb és egyre inkább úgy érzi, tele van az agya, kimerült és fáradt. “Már most nem tudok gondolkodni, már most hulla vagyok, mi lesz így a vizsgaidőszakkal?” – kérdezte már-már kétségbeesetten, mikor hétfőnként az első órán gyors számadást végzett az elmúlt héttel és hétvégével.

Ennél váratlanabb pillanatban talán nem is érhette volna a kérdés, hogy jön-e.

4 nap múlva pedig ott állt, egy hegy lábánál, magasabban, mint ahol eddig valaha állt életében. Derült égből villámcsapásként érte, amint a kedvenc felsőjét egy meleg polár pulcsira cserélték, a sportcipő helyett túrabakancsot adtak a lábára, a pompomos sapkája helyére sisak került, a pilisi kirándulásokra szánt szövetkabátját pehelykabát váltotta, és válltáskája helyett kapott hátizsák tartalmában sem a sminkkészlete, sem a neszeszere nem kapott helyett, ellenben a hágóvas, a beülő, a fejlámpa és társai igen. A döbbenetnek és a fejében lévő értetlenségnek csak néhány kérdés erejéig adott hangot, mint pl.: “Most ez komoly, hogy nem lesz fürdőszoba? Minden normális szálláson van.”, “Minek visszük ezt a szöges izét, itt semmi hó nincs?” “Most tényleg nem jöhetek a saját kabátomban, eddig mindenhol jó volt és kényelmes?”. Miután minden kérdésére egyértelmű és határozott választ kapott, és a társaság indulásra készen a kocsikat zárta már be, úgy tűnt, kezd bizonyossággá válni benne, hogy ezt mindenki teljesen komolyan gondolja – rajta kívül legalábbis. Még mindig a parkolóban állt, de már most kihúzták a lába alól a talajt bizonyos értelemben. El kellett engednie azokat a dolgokat, amik a megszokottat, és valahol annak biztonságát jelentették számára. A tudat, hogy most két napon keresztül se fürdő, se smink, se frissen mosott ruha az így felnőtt fiatal lányt a komfortzónája szélére sodorták. Az arcára kiülő kezdeti sokkot azonban mintha lassan kezdte volna felülírni Madách Imre Az ember tragédiájának már-már szállóigévé vált két sora: “Tragédiának nézed? nézd legott/Komédiának, s múlattatni fog.”.

Ez a komfortzónája peremén való létezés figyelmét az eddigi dolgok helyett másra irányította. A kényszerű – de valahol mégis szabadakaratból történő elengedése bizonyos dolgoknak nyitottabbá tette az első percekben. Ám az emberi lélek érdekességét mutatja, hogy a megszokott biztonságból kiingatva egyből keresi a kapaszkodót, és hatalmas törekvéseket tesz meg azért, hogy visszaálljon abba az állapotba, amiből kibillentették.

Ő sem volt máshogy: a túraösvényben erős párhuzamot vélt felfedezni a szigeti futópályával, a séta – olykor számára túl gyors és kényelmetlenné váló – menetét egy-egy nehezebb futáshoz hasonlította. Agya minden erejével a komfortérzet visszaállítására törekedett. Majd jött a szikla, a falba vert vasakba kapaszkodva haladt az út felfelé, ezt néhol szerpentin tarkította meredeken emelkedve. A komfortzónája peremére sodort fiatal lány lába alól tovább csúszott a talaj, immár teljes mértékben a komfortzónáján kívülre került. Koncentrált – nézte, mit fog, nézte, hova lép. A terep már semmi eddigihez nem volt hasonlítható és a kimerültség, amit érzett, már nem volt párhuzamba állítható a hétvégi futásokkal – mert mikor ezt érezte volna, addigra már otthon sütötte a kacsát. Agya minden erejével már csak arra koncentrált: csak még egy lépést! A nap melegítette sziklát felváltó hó és jég további sokként hatott. Néha egy rövidebb pihenő, kis víz és néhány kocka csoki. A helikopter, mint valami égből jövő jel repült el a feje felett, de le nem szállt. Harmadszorra a hóra dőlve társai elvették táskáját, megszabadítván ezáltal elég sok tehertől. El kellett engednie büszkeségét, és odaadnia a zsákot. Már sötétedett, mikor meglátta a házat – egy olyan pillanatban, mikor már kezdte kétségbevonni annak létezését.

Ízetlen tea és kolbászos káposzta – ez a menü, az egyetlen. Kérte. Mert abban a pillanatban ennél jobbat elképzelni sem tudott.
Kanalazta és a kályha melege mellett ünnepélyesen megfogadta, hogy ha innen leér egyszer az életben, soha többet nem megy ilyen helyre.

Három nap múlva jött az üzenet:

Ma a szigeten futottam. Mikor elfáradtam, futottam tovább. Mikor úgy éreztem, ez már nagyon kényelmetlen, akkor még nagyobb erőt vettem magamon és úgy futottam. A hegy megtanított, hogy elengedjek dolgokat az életben, nem foglalkoztam avval, hogy izzadt vagyok, hogy folyik rólam a verejték, hogy a hajam kócos, a sminkem elkenődött. Így szabadabban futottam, mint eddig bármikor. A hegy megtanított, hogy mikor úgy érzem, nem bírom, még bőven van bennem energia. Mikor megálltam volna, csak azt ismételgettem: csak még egy lépést. Mérhetetlenül fáradtnak éreztem magam fizikailag, de szellemileg frissebbnek, mint bármikor. A hegy megtanított kikapcsolódni, megállítani az agyam folyton nyüzsgő gondolatait és a lényegre koncentrálni. A hegy megtanított, hogy elfogadjak: magamat, a körülményeket, és nem utolsósorban a társam segítségét. A hegy megerősítette bennem az egymásra utaltságot. A hegy megtanította, hogy minden lépés, amit az élet bármilyen területén azután teszek, hogy úgy érzem, legszívesebben feladnám, csak erősebbé tesz. Hogy a kényelmetlenség sokszor nem hátráltat, hanem előre mutat. A hegy küzdésre tanított, elérni és túllépni a saját határaimon, megtanított arra, hogy többre vagyok képes, mint hittem, hogy képes vagyok küzdeni. És ezáltal élni. Mert az élet maga is egy küzdelem. A küzdelem pedig a komfortzónán kívül kezdődik. Aki küzdeni tud, az tehát él! És aki él, annak minden napja értékes!

Ne félj megtenni azt a plusz egy lépést! A komfortzónán kívüli létezés többet ad, mint gondolnád!

Hozzászólások

Szerző: Balázs Zsófia