Van köztetek, aki már megnézte a 2. évadot? Ez most egy spoileres írás lesz, úgyhogy aki nem akar semmit tudni előre, az ne olvassa el. Bár az az igazság, hogy épp az a probléma: nem sok minden van, amit baj lenne, ha tudnánk előre.

Én úgy szeretek sorozatot nézni, hogy összegyűjtök 4-5 részt, és azokat egyszerre tolom, szerintem sokkal jobb úgy, ha ilyenkor teljesen belemerülünk a történet világába, jobban összeáll egésszé a sorozatélmény, ráadásul utálom, amikor egy izgalmas cliffhangernél nem tudom nézni a következő epizódot. A szolgálólány meséje második évadánál azonban kifejezetten sok bosszúságot okoz ez a módszer. Az egyes részekben ugyanis gyakorlatilag nem történik semmi, nézzük a szereplők arcát, ahogy zajlik rajtuk a sok fájdalmas érzelem, nagyokat sóhajtunk, a kimerevített képek viszont nem égnek az agyunkba, annyira jellegtelenek.

És persze felmerül a kérdés, miért kell elkészíteni egy művészeti alkotást, ha az egyetlen cél vele a bevételszerzés? Itt ugyanis nagyjából ez lehetett a helyzet. Mást sem csinálnak ugyanis az évad összes epizódjában, mint fenntartják az első évad status quo-ját: June szolgálólány a Waterford családnál, és nézzük a megalázások különböző szituációit.

Az első évad szerintem zseniális volt, Margaret Atwood remek regényét követték apróbb változtatásokkal, szuper kivitelezéssel. Ennek ugye az a vége, hogy June-t megszöktetik, a regény is itt zárul: nem tudjuk kik, és hova. A második évad ennek megfelelően azzal kezdődik, hogy June menekül a határ felé. Én már azt is idegesítőnek találtam, ahogy néhány epizód után végül az lesz a menekülés vége, hogy a határon elkapják, és visszakerül Waterfordékhoz, mert hiszen miért néztem meg akkor ezt a néhány részt? A semmiért.

De ami ezután történik, az kész botrány. Főleg azért, mert annyi féle képpen lehetett volna folytatni izgalmasan úgy is, ha June átjut. Megtalálja a férjét, és elkezdik megszervezni a gyerekük és Nick átszöktetését. Elkezdenek aktívan részt venni a beépített emberek hálózatában, és megpróbálnak minél többeket kijuttatni. June információit felhasználva megpróbálják kívülről megtámadni Gileád rendszerét. És ha a nézők szerették az első évadot, ezért vissza szeretnénk nekik hozni annak a közegét is? Hát kövessük egy másik szolgálólány történetét, hiszen többeket megismertünk már korábban közelről. Rengeteg kreatív szakember dolgozik a film- és sorozatkészítésben, én nem hiszem, hogy ötletből lett volna hiány. Inkább a szándékból.

Két párhuzamos elv működhetett közre: egyrészt, hogy reprodukáljuk azt, ami már az első évadban is népszerű volt, másrészt pedig nehogy olyat húzzunk, amivel közönséget veszítünk. És igen, ez sajnos nagy mértékben jellemzi a filmipart, régóta kevés a bevállalós történet, rengeteg a megúszós megoldás. De ilyen szinten, mint A szolgálólány meséje második évadában, ez már felháborító.

Hiszen a cselekmény nem halad előre egyáltalán, nincs karakter jellemfejlődés, semmi. Kétszer azzal zárul egy-egy epizód, hogy megkapjuk az arcunkba: June úgy dönt, kijuttatja innen a születendő babát, hogy aztán ne tegyen ennek érdekében semmit. Még Nick mulya és kötelességtudó felesége is megszökik a szerelmével, ez már olyan, mint valami fricska a közönségnek, amíg June és Nick, mikor kapnak egy autót, három óra kimenőidőt, és el kell jutniuk vidékre, nem kísérelik meg ezt! Serena néha néha mintha meginogna, elveszítené a rendszerbe vetett hitét, hogy aztán újult erővel tapossa a frusztrációját inkább June-ba, és itt se történjen semmi. A Kanadába kijuttatott levelek publikálása pusztán azt idézi elő, hogy Waterfordékat hamarabb hazaküldik, de még az a triviális kérdés sem merül fel, hogy vajon hogyhogy épp most kerültek nyilvánosságra? Vajon nem Nick csempészte ki őket? De ilyen felesleges bonyodalmat nem akarunk, Nickre nem gyanakszunk. Nehogy megbolygassuk az állóvizet.

Nem csak eseménytelen tehát, hanem még buta is mindaz, amit a képernyőn látunk, az alibizés olyan foka, ami méltatlan mind az első évadhoz, mind Atwood nevéhez. Dühös vagyok.