Még jó, hogy ezt tudja a Stranger Things

Szerző: Diákszemmel

Megérkezett a Stranger Things harmadik évada, és egyre inkább félve vártuk: vajon tudja-e továbbra is hozni a sorozat azt a színvonalat, amiért annyira megszerettük az első évad után, vagy lassan kifogynak az alkotók az ötletekből, és önismétlővé, unalmassá válik a széria?

Forrás: Netflix

A Netflix egyik nagy előnye, hogy egyszerre elérhetővé teszi a sorozatok adott évadának minden epizódját: én a magam részéről csak így, maratonban szeretem nézni, az viszont nagyon türelem-próbáló, amikor a hetenként elérhetővé váló részeket már nézhetném, de nem szeretném, mert be akarom várni, amíg meglesz mind. Főleg egy olyan alkotás esetében, amit már nagyon várok: a Stranger Things-el ez volt a helyzet.

Az egyetlen dolog, amitől tartottam, hogy nehogy beleessen a sorozat abba a tipikus hibába, amire már nagyon sok példát láttunk: amikor az alkotók mintha nem mernének kockáztatni, hogy egy új ötlet, egy tovább csavart történet-szál esetleg nem nyeri majd el a nézők tetszését, ezért gyakorlatilag tovább ragozzák azt, amit a korábbi évadokban láttunk. Gyakori ilyenkor, hogy arra apellálnak, a nézők már annyira kedvelik a megszokott karaktereket, hogy sokkal inkább az ő életükre, mint egy valódi cselekményre kíváncsiak, és átmegy személyes drámázásba a széria.

Erre a Stranger Things is adna lehetőséget, hiszen sok szerethető karakterrel dolgozik, bőven van tehát lehetőség a komédiára. A Duffer testvérek azonban ennél lényegesen kreatívabbak, és merték tovább vinni a történetet, némileg megújítva azt. Azzal nem árulunk el nagy titkot, hogy a feladat továbbra is a megszokott szörny leküzdése, ami ismét felüti a fejét a városban, ezúttal némileg gusztustalanabbul – ezúttal igazi horror-elemek is feltűnnek már. Szereplőink négy külön csapatban, különböző módokon kerülnek kapcsolatba a lénnyel, és saját szálukon nyomoznak.

Kapunk tehát négy párhuzamosan futó, a saját jogán is érdekes cselekményszálat, amelyek esetében nem kell azon bosszankodnunk, bárcsak végre beszélnének egymással, hogy előre mozduljon a történet. Nem ez jelenti a feszültséget, mindenki más irányban halad, a történet végén persze összeérnek majd a szálak.

Mivel a gyerek-hősök már kamaszkorba értek, a szerelmi szálak is nagyobb hangsúlyt kapnak – ráadásul, hogy meglegyen a szimmetria, most a felnőtt vonalra is kerül némi évődés. Ezek kifejezetten nyögvenyelős párbeszédeket eredményeznek, de szerencsére nem kapnak akkora hangsúlyt, hogy már igazán zavaróvá váljanak. Érkeznek viszont új karakterek is – Maya Hawke feltűnése külön öröm -, akik zökkenőmentesen illeszkednek a cselekménybe. A gyerek-színészekből nem lettek furcsán bénázó kamaszok, mindenki remekül helytáll, és színészi teljesítményt nyújt, ami külön öröm.

A harmadik évadot tehát öröm nézni, az alkotók nem vették takarékra, amit főztek, hanem nagy élvezettel fűzik tovább a cselekményt. Nevetünk és izgulunk, amint vége egy epizódnak, azonnal néznénk a következőt. Hogy ki ez a szörny, mit akar, és miért csinálja, amit csinál, arra továbbra sem kapunk választ, de talán éppen ettől szerethető ez a sorozat: nem magyaráz túl, nem indokol meg mindent, hogy mindent tudó nézők legyünk, helyette a szereplőkkel együtt naiv tudatlansággal állunk szemben az űrlény-támadással.

Hozzászólások

Szerző: Diákszemmel