Hogy mi egy egyetemista életében a legfontosabb? Hát, biztos, hogy nem az órák. A társaság, a gépezés, a nők… na, meg a SÖR. Szereted a sört? Legyél egyetemista! Egyetemista vagy? Akkor a Te kezed ügyében is ott egy korsó. Ha pedig nem ismered ezt az életérzést, épp itt az ideje, hogy megnézd, miért is érdemes jól letenni azt a bizonyos érettségit.

Valakire, valakire mindig, mindig várunk

I feel good. Salalalalalala. Csörög az ébresztő. Hihetetlen, hogy 8:15-kor már fel kell kelni. Pedig naná, hogy kell, mert az első óra katalógusos. Kicsit megrugdosom a szobatársam, hogy keljen fel ő is. Nyöszörög, hogy szkippeljük a félévet. Hát, ez most nem nagyon fog működni.

Kimegyek, ébredezik az egész szint. Ilyenkor élmény egy koliban eljutni a fürdőbe vagy a vécére. Amíg a sorunkat várjuk és készülődünk, feltűnik, hogy egy ember még nincs ébren.

-Benceeeeee! – dörömbölünk az ajtón, majd berontunk. Szegény pára épp a csipát dörzsöli ki a szeméből, amikor megrohamozzuk.

-Éééébredj! El fogsz késni! – azzal megfogjuk és betaszigáljuk a fürdőbe.

-Elmentek ti a…

A mondatot már nem lehet befejezni, mert valaki berak valami pörgős zenét, hogy végleg ki tudjuk verni az álmot a szemünkből, aztán irány az egyetem.

Walking dead – avagy az álmos egyetemisták támadása

Szerencsére vagyunk annyira mázlisták, hogy a campuson van a koli, tehát 5 perc és már a termünkben is lehetünk. Keresek gyorsan valami helyet a hátsó sorban, a szobatársam beül mellém. Hiába minden reggeli aktivizáló rituálé, még egy kezdő indián nyomolvasó is könnyedén megállapítja, hogy rövidebb volt az alvásidőnk, mint szükséges. De ki ér rá ilyesmire, amikor egyetemista? Majd nyáron alszunk…

Túléljük az első órát. Lehet, hogy éppen izgi is lett volna, de naaagyon korán van még. A második óra már jobb. Aztán ebédszünet. Gyorsan elugrunk a boltba egy kis péksüteményért. Rossz szokásom, hogy ha nincs semmi a gyomromban, az elkezd jó hangosan korogni. És persze, hogy akkor, amikor az oktató szünetet tart a mondókájában.

Jutalomjáték

Lassan eltelnek az órák, hol jegyzeteléssel, hogy gépezéssel, a végén mindenesetre szépen lassan visszacsorog mindenki a kiindulási pontra. Befészkeljük magunkat Bencéék szobájába, hiszen mekkora hülyeség lenne már mindenkinek a sajátjában lenni. Elindul a fifaparty… persze, én nyomtam, hogy rúgja el, de hát… persze, én passzoltam, de hát… persze, semmi nem volt, milyen les, hát hülye ez a bíró…!

Közben bevágtuk már a sütőbe a 200 forintos mirelit pizzát, a szagáról lassan érezzük is, hogy valakié bizony negro-szelet lett.

-Ákos, ez nem a tiéd?

-Basszus! – rántja fel a fejét a géptől, azzal vadlovakat megszégyenítő rohanásba kezd, de már késő. Bizony, elégett az a bizonyos vacsora.

-Nem megyünk le inni egy sört? – veti fel valaki. Mindenki gyorsan rábólint, majd indulunk is. Egyik haverunk hívott egy csajt, hogy felszedje, csak kellünk neki társaságnak. Szép kis érdekbarátság!

Rendelünk egy sört, majd betámadjuk a csocsót. Pörög a labda, szorgosan váltjuk a százasokat, aztán arra eszmélünk, hogy zárnák a helyet.

Hazavánszorgunk, akinek van rá energiája vagy józansága, beáll még a zuhany alá, aztán bedől az ágyba.

-Szkippeljük a félévet… – mormogja még jóéjt helyett a szobatársam már félig álmában. Ha azt nem is, az első órát mindenesetre lehetne, meg talán a másodikat is… Na, majd meglátjuk, hogyan kelünk. Végül is, miért lennének hiányzásaink, ha nem azért, hogy kihasználjuk őket?

Lénárth Ádám