Mikor lesz már péntek? Kérdezem magamtól, miközben a hétfő esti teámat kortyolom, kezemben egy köteg papír, mivel közeleg a szerdai zárthelyi. De utána már csak kettőt kell aludni…
Hát ez is eltelt! Kinézve az ablakon, a párkány széle deresnek látszik, felkapom a kedvenc sálam, előkotrom a szekrény alsó fiókjából a legünnepibb sapkám, kezemben a jegyem, már indulok is. Végre! Kitörő örömmel hagyom el a meleg lakást ezen a kora téli estén.
Izgatottan lépték át lábaim a lépcső legfelső fokát, besétálva a színház legtágasabb termébe. Szinte hallani a csendet, felgördül a függöny, árgus szemekkel tekint minden néző a színpadra. A könnyedén fellépő férfiak és nők, a bábjáték, a színpad hátsó részében megszólaló zenészek látványa tárul elénk először, ami már az első néhány másodpercben kíváncsisággal és melegséggel önti el szívünket. Ide-oda kapkodjuk fejünket a varázslatos hangok és képek után.
A Szabó Balázs rendezte „Apám ablakából az ég” című darab kötötte le a figyelmünket ezen a hideg, decemberi estén a Nemzeti Színházban.
A Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara, valamint a Szabó Balázs Bandája közreműködésével létrehozott alkotás cseppet sem tekinthető hétköznapinak. Aki ismeri Szabó Balázs munkáit, az előre sejthette, hogy valami szokatlanul egyedit láthat majd, tele játékossággal, szenvedéllyel, könnyedséggel és precizitással. A mű az édesapa és a fia kapcsolatát festi le olyan költői képekkel, melyek egyszerre varázsolják el és értetik meg a hallgatósággal annak mélységét: például az apa cipője, minél nincs nagyobb széles e világon, vagy a kabát, mely végigkíséri egy jellem fejlődését. A gyermeket, kinek szemében az édesapa a hős, báb alakjában álmodta meg az alázatos rendező és ruházta fel tulajdonságokkal, egy tehetséges, fiatal bábművész. Több síkon mozog a téma kitárulkozása, ennek ellenére nem érezhető soknak, sőt folyamatosan várjuk az újabb impulzusokat.
Az egész szerzeményen érezni, mennyire fontos a rendezőnek a zene, mellyel megannyi letisztult érzést át tud adni a nézőtérben ülőknek.
A megható pillanatok mellett a humor sem hiányozhat az estéből, amit a közönség kirobbanó nevetéssel fogad. Még ha egy kis időre is, de újra gyermeknek érezhetjük magunkat. Eszünkbe juttatja milyen volt kicsiként az apukánk után koslatni, felvenni a cipőjét, együtt csavarogni, versenyezni, hogy ki ér hamarabb célba, és utánozni a mozdulatait, s azt is, hogy mennyi mindent kaptunk tőle tudatosan és anélkül.
A majdnem másfél órás színdarabnak tökéletesen sikerült becsapnia az időérzékemet. Az egész este egy pillanatnak tűnt. De nem árulok el több titkot. Akik profi táncosokat, zenészeket, színészeket szeretnének látni és hallani, mindeközben elrepíteni gondolataikat egy szerethető, igaz világba, megállítva az időt, azoknak (igaz már csak jövőre,) négy alkalommal is lehetőségük nyílik azt megtenni.
Dudás Dóra