Miért káros a gazdagok és szegények közötti szakadék az egész társadalom számára?
Napjainkban egyre nagyobb probléma a gazdagok és szegények között növekvő szakadék. Míg a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, sokan süllyednek mélyszegénységbe, vagy veszítik el egzisztenciális biztonságukat. Mindez azt eredményezi, hogy a társadalom legaktívabb része, a középosztály szépen lassan eltűnik, ami pedig rengeteg politikai, gazdasági és egészen hétköznapi veszélyhelyzetet szül. Ez a jelenség mindannyiunk problémája, hiszen közvetlenül érint mindenkit és alulról szerveződő társadalmi összefogás nélkül, aligha lehet megállítani a folyamat újratermelődését. Földes Máté cikke.
A világ leggazdagabb nyolc emberének annyi vagyona van, mint a legszegényebb 3,6 milliárdnak. A legtöbb milliárdos az Egyesült Államokban található, egy 2016-os felmérés szerint 585 ember, akiknek az együttes vagyonuk 2466 billió dollár. A sort Kína, Németország és Oroszország folytatják. Mindeközben az amerikai szegénységi ráta 14,3%, ami több mint 43 millió embert jelent. Kínában ez az arány 30%, ami megközelíti a 400 millió főt.
A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum) nemrég kimutatta, hogy a leggazdagabb országokban csökken az átlagjövedelem és a fejlődő országokban is megtorpant a jövedelemnövekedés. Ez elsősorban nem gazdasági visszaesést jelent, a kimutatás inkább a javak egyenlőtlen eloszlásából fakad.
Az USA-ban például az újonnan előállított javak 95 százalékát a keresettel rendelkezők 1 százaléka halmozza fel. Ebből kifolyólag elmondható, hogy a GDP növekedése önmagában nem jelenti a gazdaság egészséges működését. Ha pontosabb képet szeretnénk kapni egy gazdaság működéséről, érdemes inkább az Átfogó Fejlődési Indexet (Inclusive Development Index) tanulmányozni, ami a GDP-növekedésen túl figyelembe veszi a munkanélküliségi rátát, a termelékenységet és annak várható egészséges élettartamát, a medián háztartási jövedelmet, a szegénységet és egyenlőtlenséget, valamint a demográfiai függőségi rátát, a korrigált nettó megtakarítást és az államadósságot is.
Magyarországon a társadalom felső 10 százaléka többet keres, mint a jövedelmek szerinti alsó 40 százalék összesen. Ez önmagában is egy elég súlyos adat, de nem használható kizárólagosan a társadalmi egyenlőtlenségek bizonyítékául, sőt, ez alapján még a szegénységről sem vonhatunk le messzemenő következtetéseket. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ben kiadott összetett szegénységi mutatója szerint a teljes népesség 26,3 százalékát érinti a szegénység valamilyen formája. Ez azt jelenti, hogy 2 millió 541 ezer ember él az országban a szegénységi küszöb alatti jövedelemmel vagy szorul ki a javak és szolgáltatások piacáról, valamint a munkaerőpiacról. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan növekedik a társadalom leggazdagabb ötödét képező réteg. 2006 és 2015 között 2 százalékkal nőtt a népességen belüli arányuk. A jövedelemeloszlás egyenlőtlensége egyébként 2009 óta növekedik Magyarországon, bár az utóbbi években a KSH adatai szerint stagnál. Ezt az értéket két fontos mutató alapján tudják bemutatni. Az egyik ilyen az S80/S20, ami a felső és alsó jövedelmi ötöd hányadosa. A másik a Gini-index, ami a teljes eloszlást reprezentálja.
Arról, hogy Magyarországon mi eredményezi az egyenlőtlenségek növekedését, egyértelmű, számszerű és cáfolhatatlan kimutatások még nem készültek. Teóriák azonban akadnak bőven, ezek közül pedig az egyik legalaposabb Ferge Zsuzsa szociológus tanulmánya, melyben 3 fő problémakört jelöl meg, a világgazdasági tényezőkön túl. Olyan körülményeket keresett, melyek kizárólag Magyarországra érvényesek. Vélekedése szerint, az első legfőbb probléma az országban sajátos történelmi hagyományokkal bíró nacionalizmus, mivel az megosztja a polgárságot. A klasszikus értelemben vett nacionalizmus jellemzően valamilyen más nemzetiségű kisebbséggel állítja szembe a nemzetet, Magyarországon azonban „nemzeti oldalra” és a „többiekre” tagolja a társadalmat. Ezzel eltereli a figyelmet a társadalom egészét érintő mélyebb kérdéskörökről, így az magáról az egyenlőtlenségről is.
Szintén komoly problémát lát az önkormányzatok rendelkezési szabadságában. Egy önkormányzatnak biztosítania kell különböző szolgáltatásokat, de törvényileg nincs szabályozva, hogy milyen szinten, és hogy elérhetővé kell-e tennie mindenki számára. Az önkormányzatok saját maguk rendelkeznek afelett, hogy feladataikat hogyan és milyen mértékben látják el. A közutat például földút szintjén is biztosíthatják, és az egészséges ivóvízellátás is megoldható egy közkúttal.
A harmadik fő problémakörként, az ugyancsak sajátosan fejlődő magyar neoliberalizmust nevezte meg. A liberalizmus ugyanis mást jelent nálunk, mint az angloszász szemléletben. A magyar neoliberalizmus sokkal inkább neokonzervatizmusként definiálható, ami egészen a Kádár-korszakig vezethető vissza. A magyar szemlélet különösen öntudatos, ami annak köszönhető, hogy ellenzéki tanként jött létre. Legnagyobb problémája pedig az, hogy nem veszi figyelembe, hogy a piac kirekeszti a nem fizetőképes keresletet. Ami természetesen nem is baj, ha például luxuscikkekről van szó, de gondoljunk csak az alapvető szolgáltatásokra. A lakhatásból, oktatásból, egészségügyből való kirekesztés rombolja az életesélyeket, növelve ezzel az egyenlőtlenséget, ráadásul -nem is annyira- hosszú távon az ország versenyképességét is rontja.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogyan ronthatná ez egy ország versenyképességét? Hatással van-e egyáltalán a gazdaság növekedésére? Sokáig elfogadott elmélet volt, hogy a szegénység és a társadalmi különbségek jobb teljesítményre ösztönöznek, mára azonban ennek számos cáfolata született. 2015-ben figyelemreméltóan részletes gazdasági elemzést tett közzé az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet). Mindkettőből kiderül, hogy a társadalmi egyenlőségre törekvő intézkedések a gazdaság növekedését és egészséges működését is elősegítik.
Az IMF kutatásában 159 ország gazdaságát vizsgálták 1980 és 2012 között. Ebben az időszakban egyértelműen látszik, hogy ha a társadalom felső 20 százalékának a jövedelme 1 százalékkal nő, az a következő 5 évben 0,08 százalékos GDP csökkenést eredményez. Ezzel szemben, ha a társadalom alsó 20 százalékának a jövedelme változik ugyanilyen arányban, az a GDP 0,38 százalékos növekedését eredményezi.
Az OECD kimutatása leszögezi, hogy a legtöbb vizsgált országban, az elmúlt 30 évhez képest most a legmélyebb a szakadék a gazdagok és szegények között. Eszerint a felső 10% átlagosan 9,6-szor annyit keres, mint az alsó 10%. A legfőbb összefüggést az egyenlőtlenség és a növekedés között, a humán tőkébe fektetésnél keresi, ugyanis a magas jövedelmi különbségekkel rendelkező országokban, sokan nem férnek hozzá megfelelően az oktatáshoz, így nem jön létre a befektetett tőke visszaforgása.
Az egyenlőtlenségek gazdasági növekedésre mért hatását számos országban – köztük Magyarországon is – nem szabványos foglalkoztatási formákkal próbálják orvosolni. Ilyen például az ideiglenes vagy részmunkaidős foglalkoztatás, és a közmunka. Ezek elképzelés szinten ugródeszkát jelenthetnek a munkaerőpiacra, ám a statisztikák egyre inkább azt mutatják, hogy az ideiglenes munkaszerződéssel foglalkoztatottaknak kevesebb esélyük van a továbblépésre, sőt inkább kötve maradnak az addigi körülményeikhez. Amennyiben egy kormány ily módon próbálja megvalósítani a teljes foglalkoztatottságot, az az egyenlőtlenségek további növekedéséhez vezethet.
A jelentős jövedelmi különbségek nem csak a gazdaság egészséges működését veszélyeztetik, hanem az egyének életére is kihatással lehetnek. Azokban az országokban, ahol nagyobbak az egyenlőtlenségek, sokkal nagyobb eséllyel fordul elő a depresszió és más mentális betegségek. Hollandia, Norvégia, Belgium és Dánia például előkelő helyen szerepelnek a legegyenlőbb országok listáján és ugyanígy a legboldogabb országok listáján is. Ezzel szemben Oroszországban, Albániában és Magyarországon, ahol jóval nagyobbak a társadalmi különbségek, a mentális betegségek kockázata is magasabb. Ugyanez elmondható a szív és érrendszeri betegségekről, egy ország közhangulatáról, de arra is egyértelmű jelek mutatnak, hogy a nagyobb egyenlőtlenség rontja a közbiztonságot és növeli a droghasználat esélyét is. Ahol pedig rossz a közbiztonság, ott nagyobb eséllyel éri atrocitás a társadalom tagjait, függetlenül a jövedelmi hovatartozásuktól.
A gazdaságra mért közvetlen hatásokból, valamint a társadalmi problémákkal való vitathatatlan összefüggésekből világosan következik, hogy miként érinti az egyenlőtlenség a társadalom egészét. A legnagyobb veszélye azonban még nem hangzott el. A gazdagok és szegények közötti szakadékban rejlő fő probléma akkor érthető meg legkönnyebben, ha nem jelenségként, hanem folyamatként tekintünk az egyenlőtlenségre. Ha ezt elfogadjuk, könnyen belátható, hogy ez a folyamat újratermeli magát. A vagyoni egyenlőtlenségek egyenlőtlen hozzáférést biztosítanak az oktatáshoz, egészségügyhöz, tehát azokhoz az intézményekhez, melyek elősegíthetnék a társadalmi felemelkedést. Fokozottan megfigyelhető ez a szegényebb régiókban, így folyamatosan erősödik a szegregáció, amivel párhuzamosan a társadalmi immobilitás is. Az újratermelődés persze nem csupán a társadalom jövedelemrészesedés szerinti alsó tartományaiban figyelhető meg. Az egyenlőtlenségek a demokrácia minőségének rohamos romlásához is vezetnek, ugyanis minél nagyobbak a különbségek, annál biztosabb, hogy a vagyon nagy része egy szűk elit kezében fog koncentrálódni. Az az elit -gazdasági szerepköréből is kifolyólag- szükségszerűen hatást gyakorol a politikai napirendre, amivel a saját érdekeik felé terelik a döntéshozókat. A szakadék tehát egyre mélyül és folyamatosan dolgozik a folyamat fenntartásán. A legéletszerűbb megoldást kizárólag az állam tudja végrehajtani, újraelosztásra irányuló intézkedések és az oktatásba fektetés formájában, de mivel az állam jelentős szerepvállalója a folyamatnak, nem valószínű, hogy onnan indulna a változás. A járható út az lenne, ha a középosztály tudatos szervezettséggel kezdené érvényesíteni érdekeit – melyek ezesetben az egész társadalom érdekei – mielőtt még túl késő lenne.
