Nem volt ez mindenkinek egy átlagos nap. Több ezer ember egy koncertre készült. Tinédzserek, fiatal felnőttek, gyerekek és szüleik indultak egy koncertre, hogy láthassák a kedvenc énekesnőjüket élőben és aztán remek élményekkel térjenek haza.

Senki nem térhetett haza jó emlékekkel aznap este Manchesterből. Május 22-én Ariana Grande manchesteri koncertjén újabb terrortámadás rázta meg a világot. 22-en haltak meg, 59-en megsebesültek. A halottak között volt a 18 éves Georgina Callander és a 8 éves Saffie Rose Roussos. Ariana épp befejezte a fellépés utolsó dalát, mikor az arénában egy tompa ’bumm-ot’ lehetett hallani. Ezután kitört a pánik. Síró, ijedt fiatalok, sebesülteken átgázoló menekülők, holttestek, kétségbeesett szülők. Az énekesnő felfüggesztette turnéját. És most napokkal az események után, gyászol az egész világ. Gyászolnak a szülők, a családtagok, a koncertlátogatók, akik csak szórakozni vágytak és gyászolnak az előadók, akik szórakoztatni szeretnének. Hol vagyunk ezek után biztonságban?

Szavakkal talán le sem lehet írni azt, ami körülöttünk történik az elmúlt másfél évben. Sorra olvashatunk újabb és újabb robbantásokról, terrorcselekményekről. Újra és újra csalódnunk kell az emberiségben és szembesülnünk azzal, hogy ezek a támadások mennyire valósak. Szomorú belegondolni, hogy lassan minden utazást beárnyékol a félelem érzete.

Egy 8 éves kislány vesztette életét. Még leírni is nehéz. Egy egész élet állt előtte. Talán élete legelső koncertje volt. Végre élőben láthatta azt az énekesnőt, akinek minden számát kívülről fújta és minden táncmozdulatát ismerte. Sosem térhetett haza a koncertről. Miért nem? Azért mert egy önkényes, szűk látókörű ember merénylettel akarja a saját igazát bizonyítani? Mi egyáltalán az, amit bizonyítani akar? Mi az, amiért ez az ember képes meghalni? Annyi kérdés és mégsincs rájuk válasz.

Miért nem tanul az emberiség a múltból? Miért generálunk újabb háborúkat? Mi szükség van arra, hogy már a kisgyerekek se lehessenek biztonságban? A megfélemlítés a cél, ez teljesen világos. És félünk is. Hiszen, ha az ember már egy koncerten, az iskolájában, egy nemzeti ünnepen sem érezheti biztonságban magát akkor hol? Mi választja el attól ezeket a szörnyeket, hogy az otthonunkban törjenek ránk?

Annyi mindent ismerünk a történelemről, az emberi testről, az univerzumról, és mégsem vagyunk képesek elfogadni, hogy nincs különbség két különböző vallású, rasszú, nemű vagy szexuális beállítottságú ember között. Miért nem látjuk, hogy egyedül a gondolataink és az ebből fakadó cselekedeteink határoznak meg minket?

Csalódott vagyok, szörnyen szomorú, és persze félek is. Félek, mert sosem tudhatjuk ki vagy mi a következő célpont. Nem tudom, hogy merre tart a világ, vagy mi az oka annak, hogy ennyi szörnyű hírt kell feldolgoznunk mostanában. De ha valahova tudunk fordulni az az elfogadás és az összetartás. Ezek a tettek nem csak félelmet szülnek, de haragot is. Haragot egy vallás és egy embercsoport iránt. Ez a céljuk, ezek a támadok szeretnék, ha az emberek egymás ellen fordulnának. Ne hagyjuk ezt. Néhány gonosz, rosszakaratú ember nem adhatja meg az indokot arra, hogy elítéljünk, gyűlöljünk másokat. Emelkedjünk feljebb ezeken a negatív dolgokon.

Emlékezzünk azokra, akiket magával ragadott ez a támadás, azokra a fiatalokra, akiknek bele kellett halniuk valaki más háborújába. És szeressük egymást, mert mást nem tehetünk. Csak egy ölelés, néhány kedves szó. Öleljük meg ma este a szüleinket és köszönjük meg a barátainknak, hogy mellettünk állnak és támogatnak minket, azoknak az emlékére, akik mindezt már nem tehetik meg.

Parancs Anita