A 2001-es év igazán sok érdekes, és megkerülhetetlen dolgot tartogatott az emberek számára a világ egészét figyelembe véve. Második alkalommal rendezték meg hazánkban a Budapest Parádét, a Bayern München maratoni tizenegyes párbaj után legyőzte a Valenciát a Bajnokok Ligája döntőjében, a Super Bowl-t a Baltimore Ravens nyerte, és – ki ne tudná – a World Trade Center elleni terrortámadás is a 2001-es esztendőben következett be. Szintén ugyanebben az évben, az illinoisi Wilmette-ben Joe Trohman összefutott egy könyvesboltban Patrick Stumppal, akit aztán bemutatott legjobb barátjának, Pete Wentz-nek, és később ők hárman megalapították a Fall Out Boy-t, ami azóta is fényesen tündököl a könnyűzenei paletta égboltján.
Kezdetben a banda öt tagot számlált: Pete Wentz volt a frontember és az énekes, míg a jelenlegi énekes Patrick Stump dobolt, és még vokálozni is csak nagyritkán szállt be. Trohman volt a szólógitáros, míg a basszus- és ritmusgitárért két, már nem aktív tag, Christopher Gutierrez és Adam Bishop felelt, ám alig egy éven belül csatlakozott Andy Hurley, aki azon nyomban beült a dobok mögé, és kialakult az a rendkívül sikeres négy tagú formáció, ami a mai napig változatlan maradt.
Bár a pop-punk és a garage rock már régóta nagy népszerűségnek örvendett az államokban, a Fall Out Boy-nak sikerült nagyot robbantania, és a 2005-ben megjelent bemutatkozó albumuk (ami igazából már a harmadik volt a sorban), a From Under The Cork Tree hivatalosan több mint 3 millió rajongó discman-jében pörgött. Ezen az albumon található meg többek között a Dance, Dance, amihez olyan videoklipet sikerült készítenie a csapatnak, amilyenről minden iskolabálozó álmodik, és amit a Sugar, We’re Going Down-hoz hasonlóan a mai napig játszik a banda a koncertjei alkalmával. Szintén itt található meg a 7 minutes in Heaven, ami bár nem számít egy kiemelkedő darabnak, azt tudni kell róla, hogy Pete Wentz az után írta, miután a depressziótól szenvedve 2005-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Elképzelhető, hogy nem tudta feldolgozni a hirtelen jött gigantikus sikert, de az idő előrehaladtával kijelenthető, hogy Wentz túllépet a démonain, és ahogy egyre népszerűbb és népszerűbb lett a zenekar, úgy lett ő is egyre magabiztosabb a színpadon, mára pedig ott tartunk, hogy rendszeresen ellopja a show-t az énekes Stump elől.
Ha azt mondjuk, a 2005-ös albummal a FOB belépett a siker kapuján, akkor a 2007-es Infinity On High-jal jal páros lábbal rúgták be az ajtót, és vitathatatlanul igazi A kategóriás zenészekké avanzsáltak nem csak az Egyesül Államokban, szerte a nagyvilágban is. A lemez hemzseg az igazi minőségi slágerektől, amiket még azok is ismernek, akik egyébként nem különösebben rajongói a stílusnak, vagy épp az együttesnek. A banda történetében először, a This Ain’t a Scene, It’s an Arms Race című kislemez a Billboard Pop 100-on az első helyig kúszott fel, a Thriller című dalban az R&B földi helytartója, Jay-Z is közreműködött, a The Carpal Tunnel of Love pedig a Happy Tree Friends alkotói gárdájával kiegészülve igazán sajátos videót kapott, ami a mai napig az egyik legnépszerűbb a rajongók körében – nem véletlenül. Az igazi nagy dobás azonban a Thanks For The Memories volt, ami vitán felül a banda legerősebb és legnépszerűbb alkotása mind a mai napig. A dalban ugyanúgy megvannak a Fall Out Boy-ra jellemző akkordok és dobtémák, de érezhetően tudatosan próbáltak valami újdonságot és frissességet vinni a hangzásba, és az a pár vonós szólam bár nem uralja a számot, de mégis egy egészen új szintre emeli a Fall Out Boy zenéjét.
A szakmai sikerek és a rajongók töretlen imádatának közepette a műértő közönséget letaglózták azok a híresztelések, miszerint a banda feloszlik alig egy évvel a Tanks For The Memories elképesztő sikere után. A 2008-ban kiadott harmadik nagylemezük, a Folie à Deux egyes vélemények szerint a zenekar legalulértékeltebb albuma, amely visszavezet bennünket a Fall Out Boy kezdeti idejéhez – elég csak az I Don’t Care-re, a 27-re, vagy a Coffe’s for Closers-re gondolni – a rajongók körében igazán mérsékelt sikert aratott a lemez, amit Pete Wentz is csak a Fall Out Boy hattyúdalaként emlegetett. Butaság lenne azt mondani, hogy a lemez nem lett jó, de a zenekar látva a reakciókat válaszút elé érkezett, ami hónapokon át tartotta feszült várakozásban a fanokat. Nem szolgált jó előjellel, hogy a Fall Out Boy-hoz hasonló együttesek pont ez idő tájt kezdték el a hanyatlásukat, amiből legtöbbjüknek nem is sikerült újra visszatalálni a siker útjára. Így járt a Simple Plan és a Good Charlotte is, a Pete Wentz által felfedezett, mára már inkább Brendon Urie magánprojektjeként működő Panic! At The Disco pedig kérlelhetetlenül tört fel, hogy betöltse a Fall Out Boy agóniája miatt keletkezett lyukat a pop-punk nemzetközi palettáján. Végül a zenekar nem oszlott fel, mindössze szünetet tartottak, és egészen a 2013-as Save Rock and Roll-ig nem jelentkeztek sem új dallal, sem új albummal – összehasonlításként, 2005 és 2008 között három albumon összesen 40 dalt adtak ki. A szünet alatt egy kisebb fajta átalakuláson ment át a csapat mind külsőre, mind zeneileg. Ez főként a dobos Andy Hurley-nél és Stumpnál jelentkezett markánsan. Előbbi eldobta a sarokban kuksoló geek imidzsét, kigyúrta magát, és szinte minden bőrfelületét televarratta, Stump szintén lefogyott, a mérnöksapkát kalapra cserélte, és a valamivel elegánsabb öltözködés hatására sokkal kevésbé tűnik antiszociálisnak, ami csak még közelebb hozta számára a rajongókat.
Zenéjüket tekintve egyre inkább eltávolodtak a garázsok világától, egyre több hip-hop és rap betét található meg a dalokban, ahogy a különböző, a zenekar szempontjából nem „alaphangszerek” is egyre inkább teret kaptak. Ezt az újhullámot nagyon ügyesen kombinálták azzal az adottságukkal, hogy mindig is rendkívül erős videoklipeket készítettek a dalaikhoz, így a Save Rock and Roll mellett párhuzamosan kijött a The Young Blood Chronicles is, ami egy történetben meséli el az albumon lévő dalokat egy videoklip-sorozat formájában. Az újdonság erejével ható dalok, az izgalmas történet és a rég nem látott ismerős arcok hatására az új album hatalmas siker lett, ami a zenekar tagjai számára is egy igazi megerősítés lehetett, hogy igenis érdemes tovább folytatniuk.
A siker és az új impulzusok hatására a banda újra stúdióba vonult, és 2015 januárjában kiadta eddigi utolsó albumát, az American Beauty/American Psycho-t. Ez a lemez már csak nyomokban hasonlít akár az Infinity On High-ra, akár a még korábbi munkákra, ami a zenekar dicsérete, hogy egy kisebb hullámvölgy után sikerült megreformálniuk az egész Fall Out Boy projektet. Másrészről sokan vannak, akik keserédes nosztalgiával gondolnak vissza a régi időkre, mikor kamaszként iskola után rongyosra hallgatták a régi nagy slágereket, és talán egy kicsit a saját gondtalan fiatalságukat is siratják a zenekar „megöregedésével” karöltve. Az AB/AS óta a banda csendben van, több helyről is érkeztek már pletykák egy esetleges új albumról 2018-ban, de hivatalos megerősítés egyelőre sehonnan sem érkezett. Ezzel együtt az új albummal együtt a siker is bizonyára garantált lenne, a Fall Out Boy köszöni szépen, remekül van, és a tinédzserkori problémáit leküzdve igazán érett zenekarként funkcionál mind a mai napig, a videoklipek továbbra is kifogástalanok, és ma is tinilányok ezrei csuklanak össze, mikor Patrick Strump azt énekli, hogy ma chérie.
Rugli Tamás
