Az ősz egyik nagy irodalmi szenzációja az a novelláskötet, amelyben 17, eddig nem publikált F. Scott Fitzgerald történetet olvashatunk. A csodálatosan játékos szövegek ezerféle hangulatot, formát és műfajt tárnak elénk – mindegyik egy kicsit más, egyedül az közös bennük, hogy varázslatosak.

Annak, hogy ezek a novellák miért nem jelentek meg, több különböző oka van. Anyagi helyzetét rendezendő, Fitzgerald sok novellát írt újságoknak. Akad köztük azonban olyan, amit egyik lap sem jelentett meg, mert Fitzgeraldtól nem ilyen történeteket vártak: a világválságot követő nem túl kellemes közhangulatban gátlástalan, gazdag flapperek kalandjaira tartottak tőle igényt. Így ha ő borúsabb hangulatú, komolyabb történetet mesélt el, azért nem fizettek. Van köztük olyan vígjáték forgatókönyv-alap is, „aminek rohadtul kis híja volt” – írja a szerző egy levelében, hogy nem vették meg Hollywoodban, ám végül ez is asztalfiókban maradt.

Amikor egy novelláskötet megjelenik, azt szoktuk meg, hogy valamiféle rendezőelvet követve, egységes képet alkotó történeteket válogat össze szerkesztő és szerző. Ennek alapján a Meghalnék érted című kötet valószínűleg soha nem jöhetett volna létre. Itt ugyanis mindegyik történet különböző, mégis, valahogy mindegyik egy hamisítatlanul fitzgeraldi világba repít el minket. Találunk köztük olyan novellát, ami – egyértelműen Zeldához köthetően – egy pszichiátriai intézményben játszódik, és azt feszegeti, hogy ki is az őrült, és mi befolyásolja, hogy hogyan definiáljuk az őrültséget. Leginkább az, hogy éppen ki az, aki abban a hatalmi pozícióban van, hogy megmondja, ki őrült, és ki nem.

Találunk több filmötletet is a történetek közt, amelyek mindegyikében a klasszikus, huszas-harmincas évek hollywoodi filmjeire ismerünk. Vígjátékok, börleszk, és egy kis önreflexió: az egyik novella egy forgatókönyvíró történetét meséli el, aki a csavargókról szeretne filmet készíteni, ezért keresztül-bliccel az Egyesült Államokon vonattal, csak hogy az út végére kiábránduljon a hollywoodi stúdiórendszerből, de legalább szerelmet találjon egy szomorú sorsú csavargó lány személyében. A filmes novellák már forgatási instrukciókkal is el vannak látva, itt valódi filmtervekkel van dolgunk, amik a stúdiók döntéshozóinak voltak szánva.

Rengeteg a filmes utalás a többi novellában is egyébként, az egyik szereplő egy filmes újsággal vonul félre, amikor ki akarja vonni magát a helyzetből, a címadó novella pedig egyenesen egy forgatáson játszódik, hősei a színésznő és a stáb, és azzal indul, hogy hőseink azon bosszankodnak, hogy miért kell az eredeti helyszínen forgatni, mikor már mindent meg tudnak építeni stúdióban:
„Sokszor még jobbak is vagyunk, mint az eredeti. (…) Életem egyik legnagyobb csalódása volt, amikor először láttam meg az igazi Versailles-t, és eszembe jutott, Conger milyennek építette fel ’29-ben…”

A Meghalnék érted (A Lake Lure legendája) talán a legszebb és leginkább szívfájdító alkotás az összes közül. Fitzgerald olyan gyönyörű mondatokkal beszél a szerelemről, hogy azokat még percekig ízlelgetjük, egészen finom lélektani mozzanatokat ír le könnyed fordulatokkal. A történet azt meséli el, ahogy a kisvárosba, ahol a stáb forgat, megérkezik egy férfi, aki azért bujkál a hatóságok elől, mert barátnői sorra öngyilkosok lettek. A színésznő főhős nem érti, mit esznek a férfin a nők, és kíváncsi is rá, miközben persze annak rendje szerint beleszeret ő is.

Ami viszont nagyon különleges ezekben a történetekben – szerelmi, vagy nem szerelmi -, hogy női hősei messze meghaladják a szokásos naivákat: erős és önálló nőalakokat látunk, olyan karaktereket, akik egészen messze állnak a bevett sematikus nőábrázolástól. Gondoljunk akár Mary-re (A szerelem szabadnapja), aki indítványozza a férjének, hogy házasságukban minden héten legyen egy szabadnap, amiről nem kötelesek beszámolni a másiknak, mert szerinte a szabadság a hosszantartó boldog párkapcsolat alapja („A féltékenységet valahogy kifelejtették belőlem. Helyette valószínűleg egy nagy adag önteltséget kaptam.”), vagy az egyébként már-már giccses Forgószél talpraesett nővérkéjére, Mizériára.

Azon túl, hogy lehetőségünk nyílik egy sor eddig soha nem publikált Fitzgerald-történetet elolvasni, még számos érdekességre számíthatunk. Találunk olyan novellát is a kötetben, amelynek két verziója is ismert, és mindkettő belekerült a kötetbe. Érdekes látni, hogy a második verzióra milyen átalakuláson ment át a történet: feszesebbé, és ezáltal sokkal érdekesebbé vált, mindössze azáltal, hogy bizonyos elemet és eseményeket kicserélt benne a szerző. Ezen kívül az összes novella rengeteg jegyzettel van ellátva, olyan gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre, ami az irodalmár érdeklődésűeknek igazi kincsesbánya.

Az összes történet tele van játékos elemekkel, amelyek egy nagyon sajátos bájt, és rengeteg szórakoztatást adnak hozzá a novellákhoz. Lássuk például A ház asszonyai (Láz) nyitóbekezdését, amely így indítja el az egyébként hagyományosan építkező novellát:
„Ez is egy olyan történet, amelyben a főhősünket jobb lenne X-nek vagy H.B.-nek hívni, mert az alakja olyan sok, különböző emberből lett összegyúrva, hogy valamelyiküknek biztosan a kezébe jut majd, és az illető rögtön ki is fogja jelenteni, hogy valójában egyedül róla mintázták a főszereplőt. Ami pedig a manapság divatos „minden csak a képzelet szüleménye”-jellegű hózungokat illeti – hát, azokkal még csak próbálkozni sem érdemes.”

A Meghalnék érted tökéletes indítás mindazoknak, akik még semmit nem olvastak Fitzgeraldtól, akik viszont már eddig szerették a jazz korszak legismertebb alkotóját, azoknak itt a lehetőség, hogy újra beleszeressenek a szerzőbe.

F. Scott Fitzgerald: Meghalnék érted – És más elveszett történetek
Jelenkor Kiadó, 2017.