Mielőtt megismertem Markot, rettentően szorongtam. Annyi egymásnak ellentmondó vélemény, negatív hatás, rémhír, és kényelmetlenség ért, hogy úgy éreztem, ez már egyszerűen túl sok. És akkor jött Ő!

Átölelt, elkérte az adataim, majd magával vitt egy üres, kék-fehér szobába. Mark érintése puha volt, mosolya pedig csupa melegséget árasztott. Egyedül a szemei voltak kissé furcsák, de akkor még nem igazán törődtem ezzel. Azt mondta, ez a szoba lesz az Én királyságom, az Én birodalmam, Ő pedig segít felépíteni! Mindig megkérdezte, milyen napom van, mindent megadott, amit csak kértem, és segített úgy berendezni a szobát, hogy tökéletesen komfortosan érezzem magam. Volt ott egy hatalmas ablak, ahol mindenki engem nézett, én pedig úgy öltözhettem fel, és úgy viselkedhettem, ahogyan csak akartam. Mindenki csak azt látta, amit megmutattam neki. Megerőltetnem se kellett magam, annyi volt a dolgom, hogy nézegessem azt, ami amúgy is érdekel. Mindeközben csak reagálnom kellett, ha valami tetszik, dühít, szomorúvá tesz, vagy meghökkent. Persze, imádni is tudtam dolgokat, sőt, egy ideig még hálás is lehettem! Végre nem volt disszonancia, és nem voltak komplex érzelmek sem! Akármit mondhattam másoknak, mert bármikor kitörölhettem, mintha mi sem történt volna.

Nyoma sem volt bonyodalmaknak, negatívumoknak, minden sokkal kényelmesebb, gyorsabb lett. Ha valaki esetleg felzaklatott, egyszerűen kizártam a szobából, és a probléma megoldva! Csak azt láttam, amit én akartam, minden perc ingerek sorozata volt, és csak úgy repült az idő! Mindazonáltal, Mark tekintete továbbra sem hagyott nyugodni. Aztán rájöttem.

A szobából nincs menekvés. Ha ki szeretnék menni, Mark újabb dolgokkal bombáz, újabb érdekességekkel áraszt el, akkor pedig valami mély, szorongató érzés visszahúz, és nem enged ki. Az ablakon keresztül látom, hogy mindenkinek van egy saját Markja, és mindenkivel ugyanez történik. Még ha nagy nehezen be is lépek egy másik ajtón, az ugyanúgy a szobába vezet. Ezek után csak leülök, ücsörgök, befogadom az ingereket, reagálok, és kész. És hogy mi is volt Mark tekintetében annyira hátborzongató?

A hiánya. Az üresség, a szinte végtelennek tűnő távolság, melynek legvégén ugyanúgy csak a szoba van, benne én, ahogyan ülök, reagálok, és szépen lassan elsorvadok. Mit láttam tegnap? Mit láttam tegnapelőtt, egy hete, egy órája? Mit is láttam az előbb? Nem tudom, csak azt, hogy mosolyogtam, aztán mérges lettem, utána valamiért elszomorodtam, de nem tudom az okokat. Érzelmi hullámvasúton ülök, ahol nincsen sín, nincsen vasút, még egy rohadt hullám se, mégis felkavarja a gyomrom, a csúcsra visz, majd egy óriásit lejt, én pedig totálisan össze vagyok zavarodva.

Évek, talán évtizedek óta itt ülök. Minden információt annyira gyorsan megkapok, hogy nem jelent semmit. Nem formál, nem épül be, csak úgy megkapom. Emiatt nem tudok megváltozni, így pedig ki sem törhetek. Örökké itt leszek. A szoba én vagyok, magamból pedig nem tudok megszökni. Mark tekintetében élek, egy műanyag gumiszobában, amely műanyag, mint a mosolya, és gumi, mint a lelke.