Egyetemi életérzés – Normális emberek

Szerző:

Már a regényt is egy nap alatt olvastam ki, és a Normális emberek minisorozat adaptációjával sem tettem másként: egy este végignéztem az egészet. Sally Rooney története eléggé beszippantja az embert, és nagyon örülünk neki, hogy a sorozat is ilyen jól sikerült.

Marianne és Connell egy osztályba járnak a gimiben: a magának való, és folyamatos gúnyolódás tárgya lány és a népszerű, bár nem éppen ebbe a közegbe való fiú már itt egymásra talál, és ugyan hamar nyilvánvalóvá válik, hogy lelki társak, de a folyamatos összejövés-szakítás dinamikájuk már itt megkezdődik, és tart végig az egyetem alatt.

Miközben a történet gyakorlatilag tényleg nem szól másról, mint hogy vagy épp együtt vannak, vagy szakítanak, és nézzük, hogyan vágynak vissza egymáshoz, a regény és a sorozat is rengeteg dologról mesél.

Szakításaik minden esetben félreértésekből, ki nem mondott érzésekből fakadnak, amit eleinte bosszantónak látunk, hiszen szívünk szerint kiabálnánk nekik, hogy vegyék már észre, mennyire elbeszélnek egymás mellett. De egy idő után megértjük, hogy ők nem képesek erre: mindketten zárkózott, önmagát nem olyan könnyen kiadó karakterek, félelmekkel és önbizalomhiánnyal, ami kommunikációképtelenséghez vezet, és képes elszakítani őket egymástól.

Nagyon érdekes az elfogadás-kirekesztés, a közösség erejének működése: Connell a gimiben, gyáva módon, azért nem vállalja fel Marianne-t, mert fél, hogy mit szólnak majd a többiek, ha kiderül, hogy pont a furcsa lánnyal jött össze – és ezzel nagyon mélyen megbántja azt az embert, aki valójában az egész társaságban a legfontosabb neki. Később fordul a helyzet, Marianne az eszével és intelligenciájával már a menő lány az egyetemen, mindenki őt idealizálja – látszik, milyen kiszámíthatatlan dolgokon múlik a közösség elfogadása.

Ahogy haladunk az időben, az is világossá válik, milyen hibásan tulajdonítunk ennek a bizonyos népszerűségnek nagy szerepet: nagyon szépek azok a jelenetek, ahogy mind Marianne, mind Connell felfedezi, az a közeg, amelynek megítélése olyan sokat jelentett nekik, nem is valós referenciapont – nem azonosulnak ezekkel az emberekkel, nem osztoznak az értékrendjükön. Nem könnyű ettől persze, Connell nagyon nehezen küzd meg a beilleszkedés iránti vágyával.

Gyönyörűen ábrázolódik kettejük egymás iránt érzett vonzalma és teljes összetartozása is, ami talán még erősebben jelenik meg a sorozatban, mint a regényben. Azért szuper dolog, hogy a sorozatok ilyen népszerűek lettek, mert tisztán látszik, hogy egy filmes adaptáció semmire nem lett volna elég a Normális emberek esetében, viszont a 12 epizód már tökéletesen át tudja adni mindazt, amiről a regény szól: a karaktereket, a problémáikat, az érzéseiket.

És azért is jó, mert egy filmben nem lett volna rá lehetőség, hogy két ismeretlen, kezdő színészt válasszanak a főszerepekre – hiszen növeli a nézettséget, hogy vannak, akik a híres színészek miatt mennek be a filmre -, így viszont új arcokat láthattunk, akik egyébként tökéletes választás mindkét szerepre. Nagyon jól játszanak és jelenítik meg azokat az érzéseket, amin a két karakter keresztülmegy, rengeteg apró finomsággal, mint Connellnek az a sajátos mosolya, amit kizárólag akkor látunk, ha Marianne nevetteti meg.

Miközben szerelemről, beilleszkedésről, saját magunk megtalálásáról mesél, a Normális emberek nagyon jól adja át az egyetemi életérzést, ezért is jó nézni, és több órára belefeledkezni a világába.

Hozzászólások

Szerző: